versek2

A napokban kaptam meg a hirt,

hogy ő is elment, legyőzte a rák.

Irok egy verset, én igy tudok

a magam módján mondani imát.

Nem is ismertem, csak hallgattam őt

másfél órán át, ahogy beszélt,

New Yorkban végzett mint bölcsész,

majd férjhezment és Izraelbe ért.

Hat éven át Kinában tanult

akupunkturát. Itt abból élt,

hogy gyógyitott. Témát váltott

és hirtelen a versekről beszélt,

és arról, hogy fúrta a falat,

polcokat és ágyat szerelt,

és kismotorral jár a kezelésre.

Az idő csak telt, és egyre telt

és lélekben fogtuk egymás kezét

és úgy fecsegtünk mint két diák,

nem éreztem, hogy fáj a hátam,

s nem emlitette ő sem a baját.

Pedig jól tudtam, s tudta ő is,

hogy nincs sok hátra már, talán hetek

és minden tükröt összetört a házban,

hogy saját arcát ne láthassa meg,

mert egy dolog megbékülni a halállal

és más dolog látni a változást.

Ő a régi Dóra akart maradni

saját szemében, s nem kivánt látni mást.

Folytatni kéne e beszélgetést,

ha van túlvilág, vagy hasonló bármi,

de addig is pihentj békében

jó Theodora Sárffy.

***

Hogyan volt, azt már én nem tudom,

talán tüzet akartam rakni;

talán kedvet éreztem, fagyos

kamrák kilincsét fölszaggatni.

Az is lehet: a fergetegben

akartam, hegyormokon állni;

talán kedvet éreztem, fagyos

szívem az éjszakába vágni.

Talán megelégeltem akkor,

hogy rúgnak innen, -rúgnak onnan;

s egyszer mégsem mondtam ellent,

s egyszer mégsem káromkodtam.

Csak sírtam, ahogy vízben a mész,

sírtam mint víz a fedő alatt;

mint a holt fa, melyet tűz emészt,

mint csarnokban a futószalag.

Hullt a könnyem, mint a puha korom,

hullt könnyem, mint a nehéz esők;

le akartam törölni a bút

szívemről a rákövesedőt.

Untam inni a trágyalevet,

és nem ízlett az élet mocska;

versek közt akartam keresni

bizonyosabbat, mint a kocka.

Talán megelégeltem akkor,

hogy kedvem fanyar, -a szám üres;

tele voltam maró okkal, mint

szúnyoggal a susogó füzes.

És a kezem, vad lendülettel

lecsapott, mint a sors ostora;

kedvet éreztem akkor hinni

hogy a remény nem hal meg soha.

Nem akartam kanári lenni,

más hangján fütyülő portéka;

talán szólni akartam, -szólni

a magam hangján, -mint a béka.

Hogyan volt, azt már én nem tudom,

talán a küszöbön feküdtem;

talán megakartam írni, a

fagyos ürességet fölöttem.

***

Ez az arc huszonhárom éve néz rám,

Mikor a tükör előtt állok némán

És érzem, hogy örvénybe taszít a mély,

Amint látom delejezve, hogy itt-ott

Felszínre vet száz mélytengeri titkot

A tekintet, melyben ágyat vetett az éj.

S a szemöldök szép, boltíves peremén

Fáradt nyugalommal csillan a remény,

Mely felett őrt áll a széles, nagy homlok,

Mint ahogy megóvják a tölgyfalombok

A madarat is, ha elpilled szegény.

És a száj húsos és vörös, mint a bor,

Miben termékeny nyarak emléke forr,

S keserédes nektár csurran az állig.

És kevés boldogság, de annál több kín

Bontakozik ki arcvonásain,

Mik elkísérik a nagy feltámadásig.

***

A fű komoly, meleg szagában

megyek a dörmögő mezőre

a fák közül, hol már homály van

s szorongva alvad rá a földre.

Ha most csak ketten énekelnénk!

Hogy lobbanna piros harag!

De pipacs lett az is — letépem,

és szoknyája ölig hasad.

Emlőnyi árnyú lomb itatja

a gödrök ritkuló sötétjét,

s levélrés-szájához tapadva

tűnődve csókolja a kékség.

Ezer szemével néz a bodza.

S mit lát? A tó tükrén lebeg,

alatta felhő túr habosra

zölddé penészlő kék eget.

Vigyázz! Leejtett cigarettád

elfonnyaszt egy poros virágot.

Így gyötri asszonyod szerelmét

ölében hamvadó magányod.

S hová árnyad vetült, a hűvös

érintéstõl lehull a harmat,

és ezüstjén egy pillanatra

megvillan véletlen hatalmad.

Vízben fuldokló lombjukért

hogy remegnek a parti fák!

Sötétség öble már a rét,

magánnyá merevült a nád.

A bogarak, gombok a fán,

elalszanak a zöld kabáton,

s a talpig lekaszált füvek

fájdalmát elnyomja az álom.

És száll a csend — a hold mosatlan

ablaka mögé lép az isten,

egykedvűen néz — túl homályos

üveg, hogy lásson és segítsen.

S engem gyanakvó csillagok

követnek már a tájban

kutatva, merre ballagok

a megjelölt homályban.

***

Átrezegtem a fák között

Vagy a fák rezegtek bennem?

Egy élet voltunk

a juhar és én

a bozót-aljzatú rengetegben.

Lombok között átsütött

a kékség illúziója

a kettő közötti lét emelt fel

vagy az tapasztotta

gyökereim porba.

S állunk itt fákként,

vagy fákra nézőn,

mag-szórta sorban

(növekedésben?)

minden oly ismerős

és mégsem tudom,

hogy előbb emlős,

vagy juharfa életet éltem?

***

Megjelent a B.Cs..G. „ Sorsom lábad elé” c. verseskötetében 2005-ben.

Ma lába kelt az öreg Toronynak,

a Piac-tér közepére sétált,

kalapot emelt a kofák előtt,

akik tartósított káposztát,

tejfölt és túrót árulgattak

jó nagy haszonnal

mondván - úgyis sok az adó.

Most szétszaladtak,

mint futrinkák a vén kakas előtt,

megrémülvén a lába-kelt Toronytól.

A Torony náluknál is jobban megijedt,

zavarában az órák értelmetlenül kongtak,

a mutatók össze-vissza forogtak.

Pedig szelíd Torony volt,

csak kicsit kíváncsi.

Kíváncsisága tárgya

mindig messze volt,

messze nézett, s mindig fel-felé

nem a piacra, a lába elé.

Most mintha felébredt volna,

érdekelni kezdte a közel,

hogy az a piac lent micsoda hely,

hogy oda az árúk, hogyan kerülnek,

mit csinálnak az emberek olyankor,

amikor nem a templomban ülnek ?

Azt hitte a nénék mind csupa jók,

kezeik csak imádságra valók.

Most kiábrándultan ballagott helyére,

mint akit rászed a barátja,

és alig várja, hogy ezt a csalódást

esti csendítésnél égre kiabálja.

***

Három csóvás-csillag

Hullt alá az éjben

Három csoda-csikó

Száguld a sötétben

Csontjuk széjjelszórva

Izzott az időben

Újra megfogantak

Lángoló erdőben

Partján bősz folyamnak

Szilaj széllel szállva

Ítéletidőben

Jöttek a világra

Három tüzes csillag

Három tüzes vadló

Tizenkettő villám

Tizenkettő patkó

Három csóvás-csillag

Hullt alá az éjben

Három csoda-csikó

Száguld a sötétben

Napkirály felpattan

A pejnek nyergébe

Szélkirály felugrik

A fényes-fehérre

Vaskirály vágtázik

A vasderes hátán

Reszket a Gonoszság

Vad vágtájuk láttán

Három tüzes csillag

Három tüzes vadló

Tizenkettő villám

Tizenkettő patkó

Napkirály szablyája

Lánggal ölő halál

Szélkirálynak nyila

Mindig célba talál

Vaskirály fokosa

Hasítja a sziklát

Vágtat a három ló

Röpködnek a szikrák

Láng gyullad az égen

Reszket a Gonoszság

Izzó hajnalfényben

Három csóvás-csillag

Három csoda-vadló

Aranykor váltja fel

A régi hanyatlót

***

árnyak felelnek

és kérdeznek vissza;

megkívánod magad,

egy szusszanásnyi percre;

kínálod a tested,

aztán magad alá gyűröd;

sötét erdőnek fái közt

bolyongsz;

halálosan sírsz,

bármilyen halálon;

elveted és föltalálod

az életet;

nevezhetetlen messzeségbe

bújsz;

feneketlen kútban csobban

eldobott köved;

mindkét feledből

száraz ágak nőnek;

tompán vigyorog az utcán

kedves koldusod;

megperzseli a tűz

a tűző Napot;

szádban omlós falat

a keserűség;

odatévedsz, ahol

kiolvassák szemeidet;

éles késen

kapaszkodik a fény;

sem elől, sem hátul

nem áll már senki;

világos ablakból

zuhan az éjszaka……

***

Lebben a könnyű szivárvány

permete omlik a tájra

reszket a harmat a fűben

illata mennyei pára.

Fátyolos fájdalom szálldos

játszik a fényes örömmel

összeborulnak az égen

s hálnak a szürke közönnyel.

Ott ülök ágyukon én is

látom a holnapi tájat:

könnyű szivárvány permet

szórta be éjjel az ágyat.

***