versek

A szó varázsa néha tágul,

s utána újra összemegy.

Remekművet remél magábul,

s kívülről nézve szösszenet.

Érted? Csak ennyi lesz a lecke:

bármely határon túlmehetsz Te,

csaponghatsz, mint részeg madár

(szárnyad tört? Másnak úgyse fáj!) —

de nincs e kergeségre mentség!

Lehetsz akármilyen ravasz,

ha jő a feketeleves,

nem is remélhetsz több szerencsét,

mint legfeljebb hogy pár szavad

lassabban vész el, mint magad.

***

Uram, ha verset írni támad kedve,

s nem elemzés, vagy tudós fordítás,

mivel az időt nyűvi estről-estre,

jusson eszébe, hogy az élet kétes,

a mutató látszólag lődörög,

de a költő papírja s élte véges,

csak a múzsának élete örök...

Szemében tűz, vagy kéklő tiszta álom?

Dicsfény ragyog a hószín keblen, vállon...

s ha mégis ránc vagy folt akadna rajta,

egy bárányfelhő biztos eltakarja.

***

Nincs

kényelmetlenebb

az elhagyott barátnál,

emléke lándzsahegy:

naponta többször átjár,

szavait csavarod,

igazát tagadod,

elutasítod magadból,

amit ő elfogadott

Nincs kényesebb dolog

az önigazolásnál,

naponta meginog,

akár szélfútta nádszál,

hajlik a víz felé,

hajlik a part felé,

nyugtatása reszketeg, mint

vízben úszó fellegé.

Nincsen magányosabb

a lelkiismeretnél,

nem falkában harap,

nem sokszorozza testvér,

mégis ezer felől

érzed, hogy meggyötör,

ezerszer húsodba tép, de

meg nem öl, jaj, meg nem öl!

***

Mit ér a dal, ha dalnok lett a kígyó,

Segédlevéllel lélek-börtönőr;

Mi végre szó? – hol ő a nagy tanító,

S megfedd, ha téged égő láz gyötör.

Bűvészkezén kígyóvá vált a dalnok,

S lett lázadások ellen lázító.

Sziszegve búgnak kettős nyelvű lantok,

Tapsold velünk: bilincsbe’ lenni jó.

Nyálédesektől elbódult a nóta,

Még tart a pezsgős walesi dáridó.

Máglyára el, ki szót emel! – dúdolja

Edward helyett a buzgó lázadó.

Sírból a dal mégis őérte árad,

Ki lenne bár, örök alattvaló;

Elég a hajbók, sunnyogó alázat –

Ősök kiáltják: eb ura fakó.

Szénánk, zabunk – csak adtuk nyakra-főre…

Az életünk is lassan már oda;

De véreink: apánk, anyánk s a pőre

Gyereksírást nem engedjük, soha.

Kígyócsapáson éj reánk borulhat,

Fölöttünk mégis csillaghajnalok;

Gránitból rakjuk újra otthonunkat –

S fényt szórnak szerte kristálydallamok.

****

A halál tündérlánya

naponta szánkra csókol.

Az élet Cipollája

percenként

szívünkbe döf.

Lángész-idióták,

tökfilkó doktorok,

táncra-termett bénák,

botlábú táncosok,

vak csillagvizsgálók,

éleslátó vakok,

izzadó eszkimók,

didergő pápuák,

csipkefátylat hordó

komputer-babák,

maskarák

vagyunk!

***

III.

…még mindig azt a valakit szereted,

akitől nem tudsz és nem is akarsz

megválni holtában sem. Nem tehetek

semmit: egész lelkeddel rátapadsz

s hasztalan hívlak már: férgek lesik

minden érzésed. Nem futsz. Értelmedig

csak kín s kéj jut, ösztön vagy, sápatag

és szép arcod vágyak mély kútjába

néz: tíz körömmel kapaszkodsz a káván;

ugranál s nem mersz – így élsz szürkén-kábán.

Mond: vénasszony vagy, ki rég múltjába

temette életét s feledte régen

a fényt? Barátod engedd útjára

végre. Vagy én eresztelek el téged…

***

Reggelente fény szökik a hegygerincre,

felébreszti mind az álmos színeket,

harmatcseppből gyöngyöt fűz a tájra,

táncba hív szép, tiszta vizeket.

Lásd, ez a nyár. Biztonságról álmodik

a zöld levélen az apró bogár,

gyík lesi, a gyíkot róka, akire egy csapda vár.

Kék köntösbe burkolózik a látóhatár.

Béke van. Lent a völgyben kő vakít,

réseibe fénnyel véste alattomos ráncait

a Nap. A föld is fáradt és törődött.

Fűzfa és lonc menekíti zsugorodó árnyait.

***

Világod gyepűjét

Ha megismerhetném!

Országod határát

Ha földeríthetném!

Ki mondja meg nekem,

Melyik út visz oda?

Mért nem érhető el

Világod kapuja?

Mért nem nyitható meg

Országod ajtaja?

Hol van annak zára?

Zárnak hol a kulcsa?

Hajh, ha ott lehetnék,

Hogyha bemehetnék!...

Világod kapuján,

Országod ajtaján

Hogyha beléphetnék!

Zárát, ha megnyitnád,

Kulcsát fordítanád!

***