proza

Bartos azon a napon délelőtt irodájában ült és a tegnap kapott kazettát bámulta. Megígérte Áginak, hogy nappal soha sem néz videót, de képtelen volt ellenállni a kísértésnek, La Havre-ből küldte barátja az új felvételeket, szinte reszkető kézzel bontotta fel a vastag borítékot és nyomta a kazettát a gépbe. Pierre ugyanis havi rendszertelenséggel küldözgette az újdonságokat, határidő nélkül, de megbízhatóan.

A kazettán kaszkadőrök szerepeltek, akció közben. A filmfelvétel előtt az illető elmondta egy rövid interjúban, hogyan készült a feladatra, milyen segédeszközök szükségesek a produkció végrehajtásához, hogyan, milyen gyakorlatokkal edzette magát. Bartos egész életében hős szeretett volna lenni, kaszkadőr, de különböző (jelentéktelen) akadályok miatt nem lett az. Fiatal korában szülei akadályozták, apja ordított, anyja kilátásba helyezte öngyilkosságát arra az esetre, ha fiúk megpróbálkozik a dologgal, a legelső, nem túl bonyolult és igen alacsony nehézségi fokú gyakorlaton karját törte. Egy középkorban játszódó filmet forgattak Pilisborosjenőn, Bartosnak többedmagával kellett elvágtatni a kamera előtt, miközben, oldalról, különféle orvlövészek leszedték a csapatot. Ilyenkor a lóra apró szerkentyűt erősítenek, rádióval kis áramütést idéznek elő, a ló felbukik, mintha lövés érte volna, a lovasnak, a lehető leglátványosabban kell lebukfenceznie a vágtató paripa hátáról.

Bartos százszor is végrehajtott ilyet. Most a forgatáskor, karját törte. Apja torkaszakadtából ordított, megesküdött, ha még egy napot mulaszt a vendéglátó ipari iskolából, saját kezüleg töri el az ép karját, anyja megesküdött, hogy leveti magát a harmadik emeletről. Szavai igazolásául fel is lépett az ablakpárkányra és hosszasan imbolygott a szédítő mélység fölött. Ketten, egyszerre könyörögtek, hogy szálljon le az ablakból, Bartos ezentúl minden idejét és energiáját a piskóták, torták és rétesek, valamint pörköltek és főzelékek elkészítésének fogja szentelni! Apja látványosan kezet fogott fiával, szavát vette és elhajózott. A Landler Jenő tengerjáró hajó főszakácsa lévén, távoli vizek felé vette útját, hogy az utasok és a személyzet mindennapi kosztját megtervezze és megalkossa.

A völgybe zárt falu felett áldomást iszik az Úr, fújja hozzá nótáját a szél, citerázva az ágak és falevelek húrjain. Poharából jócskán csurran a földre, napok óta megállás nélkül ömlik az eső és tombol a szél. Aranyidő, nagyon kell a víz embernek-növényeknek, s neki jó barátja a szél, nem bántja, ha fúj – morfondíroz magában a fogatlan vénasszony - hátán kevéske, az erős időben lehullott száraz gallyakkal.

Kell a szél és kell a fa tüzelőnek, mert még nem jött el a Kánaán, pedig olyan régóta várja. A hegyoldalból lezúduló esőáradat egyre erősödik, lába mellett sár indul útjára lefelé, a falunak véve irányt, s a néne egy magányos farönköt tapogat ki, hogy leüljön pihenni egy kicsit. Elfáradt és éhes. Szorosan maga mellé teszi a rőzsét, hogy el ne sodródja az ár, a drága kincset, a fát, a meleget…

Fekete kendőjén nylon zacskó, hogy a feje maradjon száraz, hátán ugyanolyan fekete zsák, nehogy még tüdőgyulladást kapjon. Egyéb testrészét nem félti, azok úgyis fájnak, minek még védeni? Reszkető kezeivel a zsebeit kutatja, előhalássza a „köpeny” alatti rétegekből a gondosan elrejtett, megszáradt kenyérsarkot, anélkül soha nem indul útnak. Majszolni kezdi, egyetlen megmaradt ép fogával. Meg-megindulnak a „fejfedőn” összegyűlt esőcseppek, jól ívelt az útjuk, arcának ráncai egyenest a nyakába vezetik, s ott eltűnnek, csak egy kis viszketést érez mellkasán, amit kezével szétsúrol, s kezdődik minden elölről. Harap, majszol, melléhez kap, s közben fátyolos tekintettel néz maga elé, hallgatózik…

Amint belépett az ajtón, rögtön észrevette, hogy egy szempár szegeződik rá. Meleg, barna, lágyölelésű szempár. A hozzá tartozó arc nem éppen szép, de érdekes. Vastag, szépen ívelt ajkak uralkodnak a kissé hegyes áll fölött. Mintha egy hatalmas szív beszélne, amikor megszólal. „Úgyis elviszik” – gondolta, míg leült az asztalhoz, és rendelt egy sört. A zenekar éppen a „Nincs szerencsém, a szerelemben nincs szerencsém...” kezdetű dalt játszotta. És ekkor fölállt egy behemót szépfiú,

Minden meccsére elkísértem, nem egyszer én öntöttem belé a lelket, és most azzal vádol, hogy nekem köszönheti balszerencséjét. Szívemre vettem, már hogyne vettem volna a szívemre, amikor nagyon rosszul esett. Még akkor is, ha részegen mondta, amit mondott.

Hogy Szabó Mara odahagyta őt egy csapattársáért, aki talán nem is tetszett neki jobban, mint ő, de felfutóban volt. Holott a felfutás neki járna, és részese is lenne, ha annak idején nem hallgat rám. És Marával sem lett volna gondja, ha annak idején nem akasztom a nyakába. De hiába vádaskodik, ma is az a véleményem, jó tanácsot adtam neki, nem az én hibám, hogy képtelen volt élni vele. Nem is teszek magamnak szemrehányást.

Ami meg Marát illeti, őt vegye elő, ha valami baja van.

Igaz ugyan, hogy én ismerkedtem meg vele, s ha netán rámenősebb vagyok, ma engem hagy faképnél, vagy már régesrég lerázott volna. Miért is ne? Velem nem büszkélkedhetett senki előtt sem. Mutatkoznék én vele ma is szívesen, csakhogy hamar rájöttem, ő is feszíteni akar valaki mellett, és igazából szarik az olyan egyszerű alakokra, mint én vagyok. Ők jobban illettek egymáshoz, kénytelen voltam belátni.

De hogy rásóztam volna! Ez egyszerűen rágalom.

Tán egy fél éve sincs, hogy Mara megszólított a Tanács mozi előtt. A Ditrói Mór utcát kereste, valami rokona lakott ott. Ismerem a környéket, mint a tenyeremet, s hiába bizonygatta, itt kell lennie valahol a Vígszinház közelében, ilyen nevű utcáról én még nem hallottam. Az alkalmat persze megragadtam, hiszen ritkán adódik, hogy egy olyan jó nő, mint Mara, megszólít egy férfit az utcán, s nem fordítva történik. Kezdtem volna ki én ővele, felhúzza az orrát és szó nélkül tovább áll.

A szemem megakadt rajta, még mielőtt hozzám fordult. Nem volt igazán karcsú, a magassarkú cipő emelte meg egy kissé az alakját, fejformája is hosszúkás volt, amitől nyulánknak, magasnak tetszett, aki után füttyentve fordulnak meg a férfiak. Emlékszem feszes, világoskék blúzára, azonnal feltűnt, hogy nincs alatta melltartó. Kerekded, feszes mellei voltak, mellbimbója ingerkedően nyomta ki blúzát. Vállig érő rozsdabarna hajából egy tincs folyton a szemébe lógott, hosszúkás ujjaival percenként tolta félre a rakoncátlan tincset, s közben olyan kétségbeesetten nézett rám, segítséget várva, hogy akkor sem hagyom magára, ha sietős dolgom akad éppen.

megigazította a nyakkendőjét, s odalépett a szívarcúhoz. „Megmondtam, hogy elviszik...” nyugtázta magában. De nem. A behemót mondott valamit, a nő a fejét ingatta, a szépfiú megrándította a vállát, és odébbállt. A két barna szem viszont tovább leste őt, és a formás lábak kopogták az ütemet.

Izgatottan kortyolt egyet a söréből, és elindult a csillogó szemek felé. A nő meg se várta, hogy odaérjen, felállt, s már tipegett is előtte a széthúzgált székek között. Mintha évek óta együtt táncoltak volna. Elég volt, ha az ujja hegyével megérintette a derekát, már tudta, hogyan lépjen, merre perdüljön.

– Mit is mondott, hogy hívják – hajolt közelebb a nő, s kivillantotta hófehér fogait. Ő a füléhez hajolt, hogy megértse mit mond, s közben még közelebb húzta magához. Nem ellenkezett.

– Olyan furcsa neve van, most se értem rendesen, de mindegy. Amikor leült az asztalhoz, elneveztem magamban Don Quijotenak. Tudja, ahogy leült, meg ahogy rendelt... maga volt a búsképű lovag. Remélem, nem haragszik...– s megszorította a férfi kezét.

– Nem haragszom, Dulcinea... – szorított vissza a másik.

Aztán egész este aktákról, világpiacról, a vén Európáról, árrobbanásról, meg a művészetekről beszélgettek, miközben az asztal alatt szorongatták egymás kezét.