klasszikusok

A Magyarokhoz

Forr a világ bús tengere, ó magyar!

Ádáz Erynnis lelke uralkodik,

S a föld lakóit vérbe mártott

Tõre dühös viadalra készti.

Egy nap lerontá Prusszia trónusát,

A balti partot s Ádria öbleit

Vér festi, s a Cordillerákat

S Haemusokat zivatar borítja.

Fegyvert kiáltnak Baktra vidékei,

A Dardanellák bércei dörgenek,

A népek érckorláti dõlnek,

S a zabolák s kötelek szakadnak.

Te Títusoddal hajdani õseid

Várába gyûltél, hogy lebegõ hajónk

A bölcs tanács s kormány figyelmén

Állni-tudó legyen a habok közt.

Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet!

Ordítson orkán, jöjjön ezer veszély:

Nem félek. A kürt harsogását,

A nyihogó paripák szökését

Bátran vigyázom. Nem sokaság, hanem

Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.

Ez tette Rómát föld urává,

Ez Marathont s Budavárt híressé.

(1807)

Az ifjúság

Mint az aranykornak boldog századja virágzó

Képe, szelíd tündér Fiatalság! visszanevetsz rám;

Felfeded ártatlan kebelednek rózsaalakját,

S szívemet a múltnak gyönyörû örömébe meríted.

A te fejednek aranyfürtjén mosolyogva virítnak

A tavasz illatozó zsengéi vegyes koszorúkban,

Pázsitos ösvényed violák közt tévedez és foly,

Mint a csergedezõ Arethusa s tiszta Meander.

Társaid, a mindig nevetõ Kedv, Tréfa, Barátság,

Édes enyelgéssel repdeznek játszva körülted.

A szerelem mennyét feltárja Dióne elõtted,

S karjain andalgó örömében renget az égnek.

A te vidám orcád, valamint egy hajnali csillag,

A repülõ élet napját felnyitja, bezárja;

Míg te az élet egét ragyogó lángszínbe' fereszted,

Elysium myrtusligetévé változik e föld,

Hol minden kiderült, hol minden szép s nagy elõttünk.

Álmodozó lelkünk nem sejt ily puszta jövendõt,

Melyben az életnek volt kedvesi mind elenyésznek,

S csak szomorún egyedül bujdossa világi futását,

Mint az alélt utazó az oroszlán durva hazáját.

Légy bölcs, légy te vitéz, kardod villáma hasítson

A földtengelyekig s a föld nagy tengerein túl,

Homlokodon híred csillagkoronája ragyogjon,

Tetteidet fél föld leborulva csudálja, imádja,

Halmozd kincseidet, dúld, pusztítsd Bengala partját,

Ússza körül gályád a földet százszor, ezerszer;

Oly szent tiszta öröm nem reszketi szívedet által,

Mint mikor boldog fiatalság rózsavirányin

Andalodó lelked legelõszer kezde hevülni,

S a gyönyörû álomképet csókolva ölelted.

(1804-1808 között)

Esdeklõ szerelem

Ím, a nap leereszkedik

Thétis bíbor keblébe,

S mosolyogva emelkedik

Luna szemérmes képe.

Az esti szellõ fuvalma

Édes álmot lengedez,

Az ég békés, s nyugodalma

Hegyet-völgyet béfedez.

De ah, az én siránkozó

Szememre nem hullatja

Balzsamát az illatozó

Esthajnal csillagzatja!

Lehajtom árva fejemet,

De gondjaim felköltik,

S nyughatatlan kebelemet

Fájdalmakkal eltöltik.

Bágyadtságom ha bézárja

Néha fáradt szememet,

Kinyitja könnyeim árja,

S mossa halvány képemet.

Jaj, semmi nem enyhítheti

Sérült szívem sebeit!

Mert a szerelem égeti

Minden titkos ereit.

Csak nálad van gyógyító szer,

Te, ki azt megsebzetted,

Ki a szerelemnek ezer

Tõrét rám lehelletted!

Téged várnak kiterjesztve

Reszketõ két kezeim.

Téged az égre függesztve

Sirdogáló szemeim.

Egy tekinteted gyilkosom

S boldogítóm tud lenni.

Szánj meg, kegyes! légy orvosom:

Ne hagyj holtig epedni.

Süllyedek! nyújtsd karjaidat,

Míg el nem fogy életem,

Míg elhervadt ajakimat

Ajakidra tehetem.

(1795-1802 között)

VIRÁG BENEDEKHEZ

Éván! merre, hová ragadsz?

Mely szentelt ligetek boltjai fednek el?

Tíbur völgyei rejtnek-é?

Vagy Lesbos kiesült berkeit álmodom?

Pindár, Stesichor isteni

S Alcaeus magasabb lantjai zengnek itt.

Honnom Flaccusa, oh, Virág,

Itt szegdelsz te dicső delphusi ágakat.

Itt kent fel Polyhymniád,

S eddig nem töretett hellai szirtokon

Nyitsz útat, koszorús vezér,

S a Vértest Helicon hangjai töltik el.

Példád élteti mellemet.

Jer, jer, légy kalaúz pályafutásomon!

Fáklyád mennyei lángjai

Mint Pharus lobogó oszlopi, fénylenek.

Jer, jer, karjaidon segélj

Ösvényedre! akármerre vezérlsz, megyek!

[1799-1803 között]

A POÉTA

Mint majd ha lelkünk Léthe vizébe néz,

Minden földi tehert róla lehullva lát,

S újjászületve, nyílt karokkal

Elysion rokon árnyihoz leng:

Így, aki Kastal vedreiből merít,

Új, tündéri világ bája ragadja el;

Magát felejtvén, élve meghal --

S egy melegebb nap alatt lel éltet.

Ott gerjed abban a csuda lángerő,

Onnét hinti alá égi virágait;

Ne nyúlj azokhoz durva kézzel:

Megfagy az égi hideg kezekben!

[1825 előtt]